A hála

A feketekávénál tartottunk már, mikor a beszéd a hálára terelődött. Többen azt állították, hogy hála egyáltalában nincs is a földön. Sokan Shakespearet idézték, aki azt mondta: ,,Jó, mit ember tészen, vízbe írva vagyon' '... - Ilyen víz, - mondotta az egyikünk, - az emberek lelke is, amelyben a jó nyoma elfoszlik, eltűnik.  Volt közöttük egy kedves, finomlelkű prépost, aki mosolyogva hallgatta szócsatánkat, majd, mikor egy kis szünet állt be a vitatkozásban, szelíd hangon így szólt:  - Én nem szeretek vitatkozni, inkább elmondok egy történetet, melynek az a tanulsága, hogy nem szabad elhamarkodottan ítélni emberek fölött.   Mindnyájan elhallgattunk, s a pap csendesen beszélni kezdett. - Én tudom, hogy semmi jóság sem vész el, mert a jóság is erő, az erő pedig örökkévaló.... Országunk nyugati részében, Vöröslápon lakott egy grófi család. Gazdaságuk valósággal mintagazdaság volt s híresek voltak arról is, hogy milyen megértéssel és szeretettel foglalkoztak béreseik, cselédjeik dolgaival. Ha valamelyik cseléd megbetegedett, azonnal orvost hozattak, a gyógyszert pedig a grófnő vitte el a beteghez és maga gondoskodott a beteg kényelméről és nyugalmáról. A cselédasszonyok még a ruhaszegélyét is megcsókolták, annyira szerették. ,,Jó tét"léleknek nevezték el úrnőjüket. A gróf pedig olvasókört csinált a cselédeknek, könyvtárat, a nép gyermekeinek való könyvekkel, sőt labdajátékot is rendeztetett részükre. De ami a legfontosabb volt, elérte azt, hogy pusztáját elismertette kisközségnek, s így emberei bírót is válaszhattak s maguk intézhették községük ügyeit.    Karácsonykor a gyermekeknek karácsonyfa ünnepélyt rendezett. Újévkor aranykrajcárokat osztott ki közöttük. Húsvétkor meg pirostojásokat kaptak a kicsinyek.  - Azután kitört a világháború, - folytatta a prépost. - A grófnő a vendégházat átalakítatta hadikorháznak és üdülőnek. Elvégezte az ápolónői tanfolyamot és maga ápolta a sebesülteket. A grófi konyhán főztek mindenkinek s a sebesültek ugyanazt az ételt kapták, mint az uraság.  A háború után, a vörös forradalom elöl a grófi pár Bécsbe menekült. Ott kapták a hírt, hogy a kastélyukat teljesen kifosztották, sőt, hogy a bíró, akivel annyi jót tettek, maga vezette az embereket és rendelkezett, hogy ki mit vigyen el a kastély képeiből, bútoraiból, csilláraiból. A könyveket is elhordták, meg a szalonból a kis nippeket és hamutartókat is. A kastélyban nem maradt semmi, de semmi.   A grófnét a szörnyű pusztításnál is jobban megrázta az, hogy ilyen keserűen kellett csalódnia az emberekben, akikkel annyi jót tettek. ,,Hát nem lehet jót tenni? - zokogta. - Nem akartam mást, mint felemelni azt a népet. És most így fizettek.''  A gróf komoran hallgatott. Aztán múltak a napok, múltak a hetek, s egypár hónap után végetért a forradalom. A grófi pár rászánta magát, hogy hazatérjen Vöröslápra. Sürgönyöztek az állomásfőnöknek, hogy hazatérnek, megnézni, mi maradt meg a fölfordulás után.   A vasúti állomáson régi kocsisuk várta őket teljes parádéban. Beültek a kocsiba és a kastélyba hajtattak. A park bejárata előtt diadalkapu fogadta az érkezőket, fehérruhás kislányok álltak sorfalat és virágokat dobáltak a kocsijukba. Mikor pedig beléptek a kastélyba, a tornácon a bíró állt eléjük levett kalappal és lekes szavakkal köszöntötte őket. A kastélyban minden a helyén volt az utolsó szögig, még a kandallón lévő kis nippek is úgy sorakoztak fel, mint a felfordulás előtt. A grófi pár egyik ámulatból a másikba esett:  - Hát hogy lehet ez? Hiszen azt mondták, hogy kifosztották a kastélyt.... A bíró megpödörte a bajuszát: - Nem egészen úgy volt az, méltóságos gróf úr. Hanem hát én úgy gondoltam, hogy addig szétosztunk egymás között mindent, hogy idegen el ne vihesse, aztán ha vissza tetszik jönni, akkor én majd a leltár szerint mindenkitől visszakérek mindent. Igy is tettünk.  A grófi pár meghatottan nézett a bíróra, megszorították kezét, az öreg gróf magához ölelte:  - Restellem, hogy rosszat gondoltam rólatok - mondta csendesen.  - Nem tesz semmit, méltóságos gróf úr, - szólt a bíró, - most legalább még jobban meg tetszett ismerni bennünket, mint eddig.  - Eddig tart a történet, - fejezte be elbeszélését a pap, - jól tennétek, ha erősebben hinnétek az emberi jóságban.