A temető fái közt jártam és a borús napon szomorú gondolatokkal tépelődtem. De az út kanyarulatánál hangos zokogás rázott fel merengésemből és fölnéztem s pár lépésnyire tőlem egy vergödő embert láttam, amint a sírra leborulva, keservesen jajgatott. A fa mögé húzodtam, mert nem akartam még lépteimmel sem megzavarni a szenvedő ember síránkozását. Szivettépő volt nagy fájdalma, látszott, hogy egész bensője átérzi azt a nagy szenvedést, amelyben teste rázkódik. Aztán lassan összeszedte magát, letörölte könnyeit, fölvette kalapját a földről és imbolyogva ment ki a temetőből a város felé. Mikor elhaladt, úgy száz lépésnyire és láttam, hogy nem tekint vissza, odamentem a sírhoz és egy női nevet olvastam le az emlékműről. Elgondolkoztam a férfi fájdalmán. Biztosan a hitvese volt és szerelmüket a sír sem tudja elválasztani, pedig a sír sokmindent elföd, bút, örömet, fényt, kincseket, de úgy látszik, az igaz szerelmet még az sem szakítja el.  Már indulni készültem, mikor a temető őr  lépett mellém. Köszöntött. Visszaköszöntöttem. Aztán megjegyeztem: - Gondozott sír!   - Ó, igen, - felelte ő - nagyon gondozott! - Előbb is láttam, itt zokogott egy megtört férfi.  - Tudom, ismerem az urat. Gyakran eljön ide és titokban sokat költ a sír gondozására.  - Miért titokban? - kérdeztem. - Biztosan oka van rá, hogy ne ismerjék az ő fájdalmát.   - Hát nem a férje az elköltözöttnek?  - Nem uram, ez nem a férje. Azt is ismerem. Az korábban szokott jönni és nem ad annyi borravalót, mint ez az úr. Ez jobban szereti még most is az elköltözöttet.  - Honnét tudja ezt maga megítélni?  - Ó, uram, - felelt emberem - innét a temetőből, a hallottak otthonából, jobban látjuk mi az élők világát, mint a városban az emberek ezt gondolják. Tudja uram, hányszor jönnek ide temetés után sompolyogva a férfi sírjához nők, a nő hantjához férfiak, aztán sírnak, sírnak oly borzasztóan, hogy még minket is, akikmegszoktuk ezt a dolgot és csak fájdalmat láttunk ebben a kertben, még minket is meghat az ő jajveszékelésük.  - Különös dolog, - jegyeztem meg.  - Nem különös ez, uram. De nagyon egyszerű, felelt a temető-őr.   - Mért gondolja, hogy egyszerű?  - Mert nézze uram, ott bent a városban, amelynek a búgása ide hallatszik, ott nem igaz egy szó sem, csupa hazugság. Egyik hízeleg a másiknak, egyik csalja a másikat, mindenki álképet mutat, hogy azt, amit akar, elérje, egy igaz szó, egy igaz gondolat, egy igaz sóhaj nincs, - de itt, - hát itt ugyan ki mit érne a hamissággal. Mért jönne sírni olyan, akinek nem igaz a fájdalma, mért lopózna valaki a sírhoz, ha nem szerette volna azt, aki abban nyugszik. A halottat becsapni nem lehet, haszon abból nem származik, hát önmagát meg nem csapja be az ember azzal, ha úgy istenigazában kisírja magát. Látja uram, ez a temető, ez igaz hely, itt kijön az emberek igaz lelke. Mert azért akármilyen kutyák is egymás irányában az életben, mégis van nekik lelkük. De nagyon ritkán nyilik meg. De ez a sír, ez gyakran kinyitja. Akkor aztán látszik ám, hogy az a nagygőgös ember is belül kicsoda. Ha én rajtam állna, akkor én a temetőket a város közepébe tenném.    - Miért ?  - kérdeztem tőle.  - Mert akkor azon kellene keresztülmenni az embereknek mindennap legalább egyszer. Akkor látnák, hogy ők milyen semmik, s akkor talán jobbak lennének egymáshoz. Mert uram, az emberek nem jók. Amilyen a szíjas a töretlen ugar, olyan kőkemény szívvel tudnak egymás iránt lenni. Nem kíván egyik se a másiknak jót, aztán azt hiszik, ha a másikat baj érte, vagy ő bajba hozta, akkor ő előre ment. Higyje el, sokszor gondolkozunk mi ezen, mikor ássuk a sírgödröt, hogy a legtöbb embernek az eszében jár az, hogy ennyi az egész. Ugrál, dölyfösködik, bosszantja a másikat, aztán ide kerül a mi kertünkbe, mi földel lesulykoljuk, aztán: volt - nincs!  - A maga beszéde szerint akkor, barátom, semmi sincs!  Erre a temető-őr megpödörte a bajúszát, ránézett az előtünk álló síremlékre, aztán azt mondta: - Hát azért mégis igaza van az úrnak, mert valami azért mégis van. Mert hát ez az asszony már évek óta fekszik itt az én parcellámban és ez az idegen úr, aki tudom nem a férje, mégis gyakran kijön ide és úgy zokog, hogy az embernek a szíve megesik rajta.  - Egyszóval szerelem, az van.  - Valahogy úgy lesz, hogy az van. De nem mindig a hitves szerelme. Mert hát a férjet is látom sírni. Könnye perdül, de csak olyan szivárogva. Aztán az meg ezt az urat nem is ismeri. Hát ott valami lehetett. De ez már az élők dolga, ezt én nem ismerem. Én csak itt a parcellák ügyeivel törődöm.  Ezzel botjával böködni kezdte a hant alját úgy morogva mondta:  - Hát szerelem, az van! Csak az asszonyfélék gyöngék rá.   A kápolna harangja megszólalt. A temető-őr fölemelte fejét.  - Jön már az új lakó. Be köll lajstromozni. Számba vesszük szegényt. Isten önnel, jó uram.....  Ezzel megemelte kalapját és a sírok között tovább ballagott. Utána néztem, míg eltünt a keresztek között, aztán megindúltam a város felé. A kapu előtt a fölirat messziről hírdette a ,,Föltámadást'', ez a halottaknak szólt. A kis kápolna harangja ékes nyevével pedig egyre verte a csilingelő szót.