Én

A világ az isten kertje;  Gyom s virág vagytok ti benne,  Emberek!          Én a kertnek egy kis magja,  De az úr ha pártom fogja: Benne gyom tán nem leszek.

Tiszta e kebelnek mélye;  Égi kéz lövellt beléje Lángokat. És a lángok szűzen égnek Szent oltárúl az erénynek  El nem romlott szív alatt.

Nem építek sors kegyére, Tűrök, mit fejemre mére, Jót, rosszat;    Mit ma ád, elvészi holnap; Majd megadja, amit elkap; Jellemképe: változat.

Mint a róna, hol születtem, Lelkem útja tetteimben Egyenes! Szavaimmal egy az érzet, Célra jutni álbeszédet Tétovázva nem keres.

És az ég szivem földébe, Drága fádat ülteté be, Szerelem! Koszorúba fűzöm ágait, Koszorúm szerény virágait A hazának szentelem.

            Az én mátkám

Istenem, be várva-várom  Azt az órát amidőn,  Kit nekem rendelt a végzet, A leány ölembe jön.

És ugyan ki és minő lesz  Majd az én szerelmesem? Ugy sovárgok tudni, mint még  Nem sovárogá senki sem.

Szőke, barna lesz-e fürtje?  Szeme kék vagy fekete?  Felnyuló-e, mint a cédrus, Gömbölyű-e termete?

Szép a szőke, szép a barna,  Mind a kettő szép, ha szép;  Hátha még a bájjal aztán A jóság is frigybe lép!

Isten, ilyet adjsza nékem,  S nem bánom - csak ilyet adj - Akár szőke, akár barna, Akár kicsiny, akár nagy!

            A szerelem. A szerelem...

A szerelem, a szerelem, A szerelem sötét verem; Beleestem, benne vagyok, Nem láthatok, nem hallhatok.

Őrizem az apám nyáját, De nem hallom a kolompját; Rá-rámegy a zöld vetésre, Hej csak későn veszem észre.

Telerakta édesanyám Eleséggel a tarisznyám; Elvesztettem szerencsésen, Lesz módom a böjtölésben.

Édesapám, édesanyám, Ne bízzatok most semmit rám, Nézzétek el, ha hibázok - Tudom is én, mit csinálok!

         A virágnak megtiltani nem lehet

A virágnak megtiltani nem lehet, Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet; Kikelet a lyány, virág a szerelem, Kikeletre virítani kénytelen.

Kedves babám megláttalak, szeretlek! Szeretője lettem én szép lelkednek - Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden Szemeidnek bűvösbájos tükrében.

Titkos kérdés keletkezik szivemben: Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem? Egymást űzi bennem e két gondolat, Mint ősszel a felhő a napsugarat.

Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára Tündér orcád tejben úszó rózsája: Bujdosója lennék a nagy világnak, Vagy odaadnám magamat a halálnak.

Ragyogj reám, boldogságom csillaga! Hogy ne legyen életem bús éjszaka; Szeress engem szívem gyöngye, ha lehet, Hogy az isten áldja meg a lelkedet.

      Álmodom-e?

Álmodom-e? Vagy látok igazán? S akit látok, Tündér-e vagy leány?

Akár leány, Akár tündér lenne, Mit bánnám én, Csak belém szeretne!

   Te szivemnek szép gyönyörűsége

Te szivemnek szép gyönyörűsége, Mért van szivednek kőkeménysége? Csakugyan meg akarsz, Meg akarsz ölni hát? Vagy mért nem enyhíted Szeretőd fájdalmát?

Szeretőd vagyok én, hű szeretőd, Elmondhatom isten, ember előtt;     De azt is mondhatom, Hogy ez a világ nagy, S a világon te a Legkegyetlenebb vagy.