Nyolvanon jól tul volt Cecil néni, már-már elérte a kilencvenedik év küszöbét, mikor egy napon benyitottak hozzá és a földön fekve eszméletlenül találták. Magányosan élt, ezért a házmester értesítette unokahugait a szerencsétlenségről, közben orvost hívtak, az injekciókat adott, ágyba fektették az öreget, ápolás alá vették. Az orvos tűzetesen megvizsgálta, aztán azt mondta: - Agyvérzés, tegyenek jégzacskót a fejére!  Injekciókat adott. A beteg unokahúgai felváltva jöttek el látogatóba. És az öreg bizony élet-halál között lebegett napokig. Az orvos azt mondta, lehet, hogy még életben marad, de lehet az is, hogy márol holnapra elmulik. Egyik nap beszélni kezdett. De unokahugai ámulva hallgatták. Az öreg Cecil nénifranciául beszélt. Sohasem említette ő, hogy valaha is tudott franciául. Ők úgy tudták, nem ismer más nyelvet, mint az anyanyelvét. Figyelni kezdtek a beszédére. S ő suttogó hangon mondta: ,,Je t'aime, Paul - Je 'taime''. És aztán folytatólagosan beszélt: ,,Emlékszel Paul, mikor a Loire partján eggyütt jártunk? Naplemente volt. Én kiszöktem a nevelőintézetből és te jöttél a kaszárnyából és úgy szaladtunk egymás felé, mint a mágnes és a vasdarab s tapadtunk egymás ajkára, mint aki nem tudják, hogy őbennük ég egy csodálatos nap, mely hevíti, égeti őket és amelynek perzselése elvisz minden mást, mert ez a legerösebb érzés, ami van, amit emberi szív kitermelhet, ez a szerelem. Ez a mi szerelmünk volt, mert ugye senki más úgy szeretni, mint mi ketten tudtunk, nem tud e földön. Ahhoz, hogy egy ilyen nagy érzés valóra válhasson, ahhoz a mi kettönk lelke kellett.''   Unokahugai értelmetlenül néztek egymásra és elmenőben vitatkoztak ezen a dolgon, hogy álmodik-e az öreg Cecil néni, vagy van-e ennek valami alapja, volt-e ő valaha Franciaországban? Beszélt-e ő franciául? Micsoda lélektörés ez, amely ezt a csodálatos szavakat őbelőle kiváltotta?  Közölték az orvossal is a dolgot, az úgy magyarázta, hogy az agyvérzésnél az agynak az a része épen maradt és a fantázia játszik tovább. De ha a felszívódás tovább tart és meggyógyul, akkor ez el fog mulni. Addig figyelni kell a beteg állapotát. Cecil néni hugai mindent megtettek az érdekében. Felváltva virrasztottak mellette és lesték minden szavát, amelyet öntudatlan állapotban suttogott maga elé. Egy éjszaka hajnal felé hevesen zokogott, majd megint franciául kezdett beszélni. Síró, visszafolytott hangon, mint akit valami borzasztó gyötrelem bánt:  - Oh, Paul, mért csaltál meg engem. Ott a platánfa alatt, mikor a Loire vize lábaink előtt csörgedezett s együtt felnéztünk a Vénusz csillagára, esküre emelted kezedet, hogy a nagy ég csillagtáborával legyen a tanu, örök hűség köt hozzám tégedet. És csókoltál és magadhoz öleltél, és én azt hittem, hogy boldog vagyok, pedig keserves csalódás vot a másnapom, mikor eltűntél és soha, de soha nem láttalak többé, mégcsak életjelt sem adtál magadról. Nem maradt tőled más, mint első leveled, a fényképed, meg egy szál virág, amelyet a hűvös hajnalon édes csókjaid után a hajamba tűztél. Megőriztem őket, mert hisz ebben a három sárguló emlékben van az egész életem. Tudod, milyen semmi ez másnak, lom, - nekem mégis minden, minden, az egész élet. Látod, én meglakoltam lobbanó szerelmemért, mert szörnyű szürke napok, sivár élet lett a jutalmam, hosszú évtizedeken át, télre jött tavasz, őszre jött a tél, de nekem nem volt sem nyaram, sem tavaszom, csak szürke lég s a tovatünő emlékek halványuló képei.  Elhallgatott és újra hevesen zokogott. Egyik huga megtörölte a könnyáztatta szemét és jóakaróan szólt hozzá: - Nyugodjon meg, Cecil néni, hisz nincs itt Paul, nincs csalódás, maga nem jár a Loire partján maga itt van velünk, itt van, otthon a hazájában...... Csönd volt, Cecil néni még egyszer suttogta:,, Nincs Paul...'' .....Aztán nem szólt semmit többet.   Az orvos gyönyörű küzdelmet vívott a halállal. A kilencven év felé járó matrónát visszahozta a sír széléről. Kezdett lassan magához térni. Már nem beszélt franciául, s ha szóltak hozzá magyarul, a szemével intett, hogy érti. Pár hét mulva föl is ülhetett ágyában, sőt beszélgetni is kezdett. Mindent megértett s mindenre felelt. Mikor aztán jobban lett, egyik huga megemlítette neki:  - Cecil néni, maga olyan szépen beszélt franciául.   Csodálkozva nézett rá: - Én franciául? - Hát nem volt soha Franciaországban? Még nagyobb csodálkozással nézett hugára.  - Én, Franciaországban? - Ó, hát emlékszik? - kérdezte a huga. Az öreg nagy szemekkel nézett maga elé s azt mondta:  - Mit kerestem volna én Franciaországban.... Hisz egy szót sem tudok franciául. Hugai értelmetlenül néztek egymásra s megjelentették az orvosnak a dolgot. Az elgondolkozott s azt mondta:  - Lehet, hogy csak az agy játéka volt...  Egy év mulva meghalt Cecil néni. Akkor megtalálták egy borítékban Paul arcképét, a szerelmes levelet, a száradó virágot. A titok megoldását, mert hisz ez a pár hervadó emlék volt az élete - s egyben a hagyatéka.